Mindenhova kell egy sablon bevezető. Kezdjük azzal, hogy női blogoló vagyok.
Ez a "szokj le"- dolog a cigiről szól. Sose drogoztam, és sosem ittam függőség szerűen, de kitudja, kinek segít még. (Ha segít). Ja és hogy félreértések ne essenek, a drogot még ki sem próbáltam. Egyiket sem.
Sokszor próbálkoztam már a leszokással. Vannak mindenféle gagyi módszerek, de ha nem tudsz magadon uralkodni, ha elfog a rohadt ösztön, hogy KELLKELLKELL MERT... De rá kell jönnünk, hogy mert miért? Ilyen gyengék vagyunk?
Most húzzanak a nemdohányosok a jó búsba, nincs szükség az ő véleményükre, köszönöm. Nem kellenek a rohadt előítéletek, mert a dohányzás nem bűn, mindenki úgy cseszi szét magát, ahogy akarja, de idővel rá kell döbbennünk, hogy: Na de mi lesz az életemmel? Ott a család, a barátok, ott van mindenki, és ezt csak úgy eldobnánk magunktól. Csak azért, hogy párszor nyugodtabbnak érezzük magunkat.
Én speciel az érzelmeim elől menekülök folyton. jó, persze, akkor is rágyújtok, amikor ott vannak a haverok és megkínálnak egy szállal, vagy nem akarok "kilógni a sorból", hogy kimegyünk rágyújtani, és mindenki rágyújt, csak én nem.
Ha nem dohányzok és szar a kedvem, csak sírok, mint egy kisgyerek, ez így volt, mielőtt elkezdtem volna. Ha túl sok rossz történik velem, akkor megesik, és nem vagyok már annyira taknyos tini, hogy ezt bárki is elnézze. Nemrég érkeztem igaz a felnőtt korba, de hát elég gagyi, ha elbőgöm magam az utcán.
A másik meg a fékezhetetlen dühöm- ha ideges vagyok, olyanokat is megbántok, akiket nem akarok, és ezt utálom. Amikor kimondom, abban a pillanatban megbánom, de olyankor sokszor már nincs bocsánat.
Ezért dohányzom. Hogy ha elszívom azt a szálat, utána mosolygok, mint egy báb, igaz, lehet belül szarul érzem magam, de nem sírok, nem őrjöngök. Nyugtató.
